A TÓ

Vízesésekkel körbevett, sziklákkal tarkított, kristálytiszta vizű tóparton állok.

-Jössz úszni? -kérdezik. Igaz, hogy csak feszesen, fej kint, karok-lábak egyenletes ütemben, kontrollálva mozognak, maximum öt tempóig-utána kimerülés -többet még sosem próbáltam, azonban itt az alkalom.

Lassan beereszkedem.  Ott, ahol a víz még sekély…kristálytiszta, frissítő, hideg és egyben hívogató. Hirtelen mélyül- egy kőnek támasztva talpam elrugaszkodom. Fej kint, karok-lábak egyenletes ütemben, kontrollálva, megy ez és már az ötödik tempón is túl vagyok -hú, el sem fáradtam, úszok!

-Több mint 50 méter mély a tó, tudtátok?-hallom magam mellett.

Baszki, most mit csináljak? …nem is tudok úszni! Ott egy nagyobb szikla a vízben, ott megpihenek. Még két tempó és elérem, láb le, fejem víz alatt, süllyedek.

Levegőt akarok venni, mi ez? Érzem, most megfulladok. Szemem nyitva, a napsugarak beszűrődnek a víz alatt, fényesek, mintha ez egy út lenne fölfelé. Fel kell jutnom, vagy meghalok.

Azon túl, hogy túlélt egy fulladást és életben maradt, nem is gondoljuk, hogy a valódi érzelmi blokkot nem az eset megtörténte okozta, hanem annak a személynek a reakciója, aki akkor vele volt. Az ekkor átélt saját érzései, élete különböző területein további negatív hatásokat generáltak- mi pedig azt hisszük: elég, ha örülünk, hogy túléltük.

Te mit gondolsz?

Comments are closed.